D. Scarlatti:
d-moll szonáta, K. 213
Cage:
Szonáták és interlúdiumok – 14. szonáta
D. Scarlatti:
d-moll szonáta, K. 141
Cage:
Szonáták és interlúdiumok – 13. szonáta
D. Scarlatti:
E-dúr szonáta, K. 531
Cage:
Szonáták és interlúdiumok – 11. szonáta
D. Scarlatti:
h-moll szonáta, K. 27
Cage:
Szonáták és interlúdiumok – 1. szonáta
D. Scarlatti:
h-moll szonáta, K. 87
Cage:
Szonáták és interlúdiumok – 12. szonáta
D. Scarlatti:
a-moll szonáta, K. 175
Cage:
Szonáták és interlúdiumok – 16. szonáta
D. Scarlatti:
E-dúr szonáta, K. 380
Cage:
Szonáták és interlúdiumok – 5. szonáta
D. Scarlatti:
D-dúr szonáta, K. 492
David Greilsammer (zongora)
A legtöbb szólóestre elég egy hangszer. Az eredeti műsorösszeállításaival rendre feltűnést keltő izraeli zongoristának kettőre lesz szüksége, ráadásul az egyiket nemcsak behangolni kell, hanem preparálni is, a tapasztalatok alapján mintegy három órán át. John Cage sorozatának darabjai olyan zongorát igényelnek ugyanis, amelyhez a szerző minuciózusan rögzítette, melyik húrok közé mekkora csavart, gumit vagy más tárgyat kell tenni, és pontosan hova kell azokat helyezni. Az itáliai barokk és az 1940-es évek New York-i avantgárdjának egymás mellé állítása valójában zseniális ötlet, annyira, hogy már-már azt kérdezzük: hogyhogy ez eddig senkinek nem jutott eszébe? Mindkét szerző nagyjából azonos, kétrészes formát használ mondandójának keretéül, de ez a zenei tartalom természetesen más-más forrásokból táplálkozik. Domenico Scarlatti – aki, tegyük hozzá: a 18. század első felében legalább annyira merész újítónak számított, mint kétszáz évvel később élt kollégája – egy portugál hercegnőből lett spanyol királynénak írta – ahogy maga nevezte – „gyakorlatait”, Cage képzeletét pedig az indiai filozófia mozgatta meg. Különös találkozásnak lehetünk tehát részesei, egy rendkívüli művésszel és két lángelme remekműveivel.
