A hangzás homogén, mégis színes, hiszen a tagok eltérő fekvésekben játszanak, a repertoár az átiratok jóvoltából a végtelenségig bővíthető - a legendás együttes színvonala pedig minden szempontból méltó az anyazenekaréhoz.
„Miért muzsikálunk együtt oly hosszú ideje, miért nincs még elegünk az egészből? Egy zenekarban a csellistáknak mindig a többiekre kell figyelniük, kísérniük kell. Örülnek, ha egyszer végre ők játszhatják a dallamot, néha verejtékben úsznak, mire egy hosszabb szimfónia végére érnek, akkor is, ha közben a közönség csak keveset hallott a játékukból. Azt persze mindenki azonnal észreveszi, ha hibáznak. Ezért is oly izgalmas számunkra, tizenkét csellista számára, a közös muzsikálás. Egész zenekart alkotunk, egyetlen hangszerrel. A nekünk készített átiratok velünk együtt változnak, mi pedig a művekkel együtt változunk, miközben játsszuk őket. Azt hiszem, ez együttesünk fő vonzereje, és ezért szeretnénk tovább folytatni a közös munkát…” A Berlini Filharmonikusok tizenkét csellistáját 1972-ben kérte fel az ORF szerkesztője, hogy vállalják el egyetlen mű - Julius Klengel Hymnus című kompozíciója - felvételét. A munka olyan jól sikerült, és a művészek olyan jól érezték magukat a karmester nélküli közös muzsikálás során, hogy az együttes állandósult. Járják a világot, műveket komponálnak számukra, lemezeik a sikerlisták éllovasai, és már háromszor kaptak Echo Klassik díjat.