Közreműködik: Kodály Filharmonikusok
Vezényel: Bényi Tibor
A német barokk zenével kapcsolatban szinte mindenkinek Johann Sebastian Bach és Georg Friedrich Händel művészete jut elsőként eszébe, noha akkoriban Georg Philipp Telemann (1681–1767) számított a leghíresebb komponistának. A Bach családdal közeli kapcsolatban álló sokoldalú mester életének nyolcvanhat éve alatt több művet komponált, mint a két zseniális kortársa együttvéve. Telemann zenekari szvitjeit – melyekből több mint százat komponált – joggal tekinthetjük a programzene műfaj korai példáinak is. A koncerten megszólaló impozáns D-dúr szvitje – nyitányát is beleértve – összesen hét tételt tartalmaz. A szokásos, vonósokból és continuo szólamból álló barokk zenekar ezúttal két trombitát és üstdobot is magában foglal, melynek hangzása pompás udvari hangulatot áraszt. A francia stílusú nyitány jellegében Lully muzsikáját idézi, melynek kertében egy remek fúgát is hallunk. Ünnepélyes hangulatú Menuettek nyitják a tánctételek sorát, aztán a Gavotte és Rondeau, majd a Les Postillons és a Fanfare a harcias trombitáknak ad virtuóz szerepet. Az egyetlen nyugvópontot a vonósokon megszólaló ötödik, Air tétel jelenti. Figyelemre méltó az előtte álló, modulációkban gazdag Passacaille is, amelyben egy új zenekari stílus látszik kibontakozni. A kutatók még nem tudták megállapítani, hogy milyen alkalomra íródott ez az elsőrangú Telemann mű, arra azonban adatok utalnak, hogy a darmstadti udvar mellett Hamburgban is előadhatták egykor.
A szintén hét tételt felvonultató g-moll Ouverture-Suite a fennmaradt kéziratos szólamanyag szerint vonósokra és continuóra készült. A mű markáns, hármas szerkezetű nyitánnyal indul. Ezután itáliai és lengyel karaktert sugárzó tételek következnek (Napolitaine, Polonaise). A folytatásban halljuk a Murky című karakterdarabot, melynek címe zavaros hangulatot ígér. Szinte kötelező módon Menuet következik, aztán a Musette a duda hangzását utánozza. Végül egy villanásnyi – a commedia dell’arte világát idéző – Harlequinade zárja le a szvitet.
Joseph Haydn szimfóniáinak körülbelül negyede visel valamilyen megkülönböztető melléknevet, a számozás és a hangnem megjelölése mellett. Ezeket többségében az utókor illesztette a darabok mellé, megjelölve a művek valamely jellegzetes sajátosságát. A koncerten elhangzó – a Londonban keletkezett szimfóniák közé tartozó – 94-es, G-dúr mű egyike Haydn legismertebb opuszainak. A darabnak két mellékneve is létezik. A britek „Surprise”, azaz a meglepetés szóval illetik, míg német nyelvterületeken inkább „Der Paukenschlag“, üstdobütés néven ismerik. A magyar hangversenyéletben leginkább csak Üstdob-szimfóniaként emlegetjük a népszerű darabot. Önmagában a timpani alkalmazása nem újszerű jelenség, hiszen a barokk és klasszikus zenében is gyakran használt instrumentumnak számított. A G-dúr szimfónia felépítésben követi az épp Haydn által fémjelzett, kiforrott, négytételes formai rendet. Első tétele rövid, lassú bevezető után virgonc 6/8-os Vivace assai-ra vált a szonátaforma szabályai szerint. Második – névadó – tétele tartalmazza a váratlan meglepetést. A vonósokon megszólaló egyszerű, halkan lépegető főtémát a 16. ütem súlytalan helyén a teljes zenekaron fortissimo megszólaló akkord töri meg, mely a leírások szerint alaposan meglepte az angol közönséget. Haydn állítólag az unatkozó, szundikáló hallgatóságot kívánta felébreszteni a révületből, de lehet, hogy csak egy humoros ötlet volt részéről. A harmadik helyen álló Menüett ezúttal nem egyszerű rusztikus tánctétel, hanem a scherzók irányába mutató kedélyes és elegáns muzsika. Befejezésül Haydnre jellemzően energikus, virtuóz hangszerelési ötletekben gazdag – rondó szerkezetű – finálét hallunk, melyben egy pillanatra ismét előtérbe kerül a névadó hangszer, az üstdob.
– baljos –
Jegyvásárlás
