Ráunhat-e az ember Haydn és Mozart melegséget árasztó zenéjére, Takács-Nagy Gábor energikus vezénylésére vagy Ilja Gringolc Stradivarijának hangjára? Aki hallotta már a klasszikaspecialista karmestert dirigálni vagy akár csak beszélni a két bécsi mester zenéjéről, tudja, hogy a Fesztiválzenekarral közös sorozatát csak olyan szavakkal lehet leírni, mint frissesség, lendület, sziporkázás, meglepetés és kreativitás. Ezúttal egy igazán tüzes, illetve egy elhunyt barátnak emléket állító Haydn-szimfónia keretezi a hangversenyt. A kettő között a zeneirodalom egyik legnépszerűbb hegedűversenye, Mozart virtuóz darabja szólal meg a Gringolc-vonósnégyes elsőhegedűse, Itzhak Perlman egykori növendéke, a „Kiesewetter” nevű hangszeren játszó Ilja Gringolc szólójával.
Saját hagyományaival ellentétben 59. szimfóniájának első tételét Haydn lassú bevezetés helyett a rögtön belobbanó főrésszel indítja, s már ez elég lenne, hogy a mű kiérdemelje a „Tűz” becenevet. Az 1769-es darab azonban egy konkrét eseményről kapta a nevét, mégpedig jóval a keletkezése után, az 1770-es évek közepén. A kompozíciót Gustav Friedrich Grossman A tűzvész című színdarabjának szünetében adták elő az Esterházy-udvarban – ekkor ragadt rá a jelző. A Sturm und Drang irányzat jegyeit – vad futamok, meghökkentő dinamikai és hangszerelésbeli váltások, szokatlan hangnemi kirándulások – magán viselő színpadias szimfónia címe mindenesetre találó.
A hegedűkoncert terjedelmi és technikai határait fokozatosan felfedező és feszegető Mozart 5. hegedűversenyével, nem egészen húszévesen intett búcsút a műfajnak. Az apparátuson és a hangnemen kívül az operai jelleg is Haydn Tűz szimfóniájához köti a művet: itt a szólóhegedű viselkedik primadonnaként, amikor az első tételben nem csupán belesimul a zenekar által előkészített anyagba, hanem rögtön kihasít magának hat ütemnyi áriaszerű bemutatkozást. Szintén énekel Mozart egyik leggyönyörűbb dallama a lassú tételben, majd a „Török” melléknévvel is illetett darab fináléjában valóban törökös, vagy még inkább verbunkos és más magyaros motívumokat hallunk.
A szünet után timpanival és jelentős fúvósszekcióval bővül a BFZ, ez szükséges ugyanis Haydn 99. szimfóniájának megszólaltatásához. A szerző még klarinétot is előír, amitől az egész mű kap egy szokásosnál is lágyabb réteget. Az udvari magánkoncertekhez szokott komponistának óriási élmény volt az angol főváros és a nagyközönségnek adott fizetős hangversenyek; ezt a művet második nagy sikerű londoni turnéjára írta 1793-ban. A hangnemileg igen szövevényes nyitány után fájdalmas lassú tétel jön, amellyel barátjának, a nem sokkal korábban elhunyt Marianne von Genzingernek állít emléket, majd egy hagyományos menüett után lendületes rondó zárja a szimfóniát.
A vidéki birtokon megállt az idő. Unalmas és untató emberek gyűlnek itt össze, akik egymást és önmagukat is halálosan unják. Isznak, sírnak, panaszkodnak, és unalmukban kínozzák egymást. Szeretnének még szeretni, de már nem megy. Olyan emberek ők, akiknek sehogy se jó. Megöregedtek, elkedvetlenedtek és reményvesztettek. Mintha hajótöröttek lennének egy történelemből kiszakadt lakatlan szigeten. De még élnek, mert élni kell, és tűrnek, mert tűrni kell.
„Hegedűs a háztetőn… valahol mind azok vagyunk. Megpróbálunk egy letisztult dallamot kicsalni, miközben egyensúlyozunk, hogy ne szegjük nyakunkat. Nem könnyű!”
A Monte Cristo grófja egy igazi, nagy ívű, romantikus musical. A történet ismert: nyüzsgő kikötő, a tenger hullámzása, régi-új szerelmek, esély egy új életre, őrült karneváli forgatag, intrika, bosszúvágy, elégtétel és Párizs, hol jobb és könnyebb az élet... mind-mind megelevenedik Alexandre Dumas világhírű regényének zenés színházi adaptációjában.
Jegyvásárlás
