Egy előadás, amin generációk nőttek fel. A bemutatón ülő csöppségek ma már nagymamák és nagypapák, akik jó néhány évvel később gyerekeikkel jöttek el egy hétvégi előadásra, ma pedig izguló unokáikkal várják, hogy felgördüljön a függöny, és megismerjék a cserfes Misit, a szorgalmas mókustársakat, a bölcs Rókus mókust, a csalafinta Bumba majmot, a vándorcirkuszt. Hogy a hősökkel együtt képzeletben ők is hajóra és léghajóra szálljanak, megküzdjenek a csörgőkígyóval, a tigrissel, a krokodillal, eljussanak Afrikába, és átéljenek sok-sok kalandot.
Egyszer a Bábszínház pénztáránál véletlenül kihallgattam egy beszélgetést. Egy nagymama vett jegyet a Misi mókusra.
– Ez volt az első bábszínházi élményem gyerekkoromban – mondta a pénztárosnak. – Aztán, amikor családom lett, a lányommal is többször megnéztük. Most pedig már az unokámat hozom!
Számomra ez a történet példázza a legjobban a Misi mókus sikerét: olyan előadás, amely generációkon át meghatározó élmény marad.
Az Én és a kisöcsém című operettből általában csak a címadó dalt szokás ismerni. Pedig ez az édes történet tele van szerelemmel, humorral, szerelemmel, komédiába illő tévedésekkel, szerelemmel, utazással, szerelemmel, egy cseppnyi ármánnyal, szerelemmel, atyai aggodalmakkal, szerelemmel, féltékenységgel, szerelemmel, rengeteg dallal, tánccal, ja, és szerelemmel is!
A háború mindent elvett tőlük – az otthonukat, a családjukat, a gyermekkorukat. Bandába verődve, éhesen és fázva járják az utcákat, hogy valahogy túléljenek. Mégis kapaszkodnak az életbe.