Közreműködik:
Devich Benedek – nagybőgő / Kodály Filharmonikusok
Vezényel:
Bényi Tibor
Huszonkilencedik sorszámú A-dúr szimfóniájának komponálását Mozart 1774. április 6-án fejezte be. Ez egyike a szerző legismertebb korai darabjainak, mely a már összetéveszthetetlenül személyes hangvételével a gazdag életmű egyik mérföldkövének tekinthető. Bensőséges kamarazenei hangzás és fiatalosan tüzes és impulzív kifejezésmód találkozik partitúrájának lapjain. Szerkezete, tételrendje a klasszikus szabályokat követi, zenekarában a vonósok mellett mindössze 2 oboát és 2 kürtöt alkalmaz. Nyitótétele szonátaformájú, kecses főtémával, amelyet oktávugrások tesznek izgalmassá. A második tétel szordinált vonósokra íródott, a fúvósok mérsékelt alkalmazásával. A következő Menüettet ideges pontozott ritmusok és staccato frázisok jellemzik, triója kecsesebb hangvételével nyújt kontrasztot. Az energikusan virtuóz 6/8 metrumú zárótétel főtémájának oktávjai az első tételre utalnak vissza és kerekítik le a mintegy húsz perc időtartamú remekművet.
Szergej Kuszevickij (1874-1951), vagy ahogyan a nagyvilág jobban ismeri: Serge Koussevitzky orosz származású karmester, zeneszerző és nagybőgős volt, aki hosszú ideig a Bostoni Szimfonikus Zenekar zeneigazgatójaként is tevékenykedett. Fisz-moll hangnemű nagybőgőversenyét 1902 és 1905 között komponálta. A mű hangvételével az érett orosz romantika mintáit követi. A zeneszerző a versenyművet menyasszonyának ajánlotta, mely a Moszkvában tartott bemutató után Németországban, Párizsban és Bostonban is előadásra került. A bőgőverseny a hagyományos három tételre tagolódik. A nyitó Allegro hatásos kezdete Csajkovszkijra utal, majd később a második témát hallgatva Dvořák hangvételére asszociálhatunk. Koussevitzky többnyire a bőgő középső és felső regiszterét használja, hogy a hangszerelés ne nyomja el a szólistát. Középső Andante tétele akár egy romantikus operaária is lehetne. A záró Allegro tematikailag ugyan visszautal a versenymű első tételére, de a nagybőgő megszólalásai a korábbiakhoz képest kevésbé rapszodikusak, sokkal inkább kontrasztokban fogalmazódik meg a zenei anyag.
Beethoven szimfóniái közül a páros számúak – talán a VI. Pastoral kivételével – általában kevesebb újító szándékot tükröznek, mint a páratlanok. A tizenkilencedik század első két esztendejében komponált, végül 1803-ban bemutatott, D-dúr hangnemű II. szimfónia hatalmas ellentmondás jegyében született. Ekkor vetette papírra ugyanis Beethoven az ún. “Heligenstadti végrendelet” néven ismertté vált levelét, melyben feltárja egyre elhatalmasodó betegségét (süketségét), és előrevetíti magányának alakulását. Ezzel a tragikus élethelyzettel szöges ellentétben áll a darab, mely kirobbanóan fiatalos energiát és derűt sugároz. Bár szerzője a partitúrát szokásához híven hosszasan alakítgatta, de végső formájával elégedett volt, sőt legjobb művei között tartotta számon. Formailag a klasszikus négytételes hagyományt tükrözi, még a szonátaformájú nyitótétel elején szokásos lassú bevezetést sem mellőzi. Témái erőteljesek és kontrasztokban gazdagok. Zenekarának hangzása már jellegzetesen beethoveni, a testes vonóskarhoz kettőzött fúvósok és timpani társulnak. A pasztorális jellegű Larghetto második tétel után valódi Scherzot hallunk, majd végül egy ellenállhatatlanul ötletes és fordulatos Allegro molto zárótételt élvezhetünk.
– baljos –
Jegyvásárlás
