Az ügyesebbek rögtön létre is hozhatják a közösségi hálón a „Leonard Zelig” oldalt, s mire kimennek a moziból, már tucatnyi követőjük lesz. Zelignek léteznie kellett - fekete-fehér filmdokumentumok tanúsítják. Maga F. Scott Fitzgerald figyelt fel rá egy partin… De bocs, miért hasonlít annyira Zelig Woody Allenre?
Tisztázzunk néhány dolgot: 1983-ban nem lapult a zsebünkben mindent helyettesítő eszköz (okostelefon), nem kellett másodpercenként vívódnunk, hogy amit látunk, az valódi-e, és maga a műfaj, az áldokumentumfilm, a mockumentary sem volt különösebben elterjedt. Negyven évvel ezelőtt még szenvedélyes viták tárgyát képezhette, hogy szabad-e, etikus-e a dokumentumokat utólag leforgatott jelenetekkel gazdagítani/hígítani. Így aztán roppant könnyű volt átverni bennünket. Nevettünk, mert azért néhány perc múltán megértettük, hogy Zelig, a kaméleonember története játék, vicc. Vagy mégsem az. A manhattani slemil zsidócska ez alkalommal ugyanis az elfogadásról, az elfogadtatásról elmélkedik. Az asszimiláció dilemmájáról. Hősünk villámsebes alakváltó, aki bármely közegben felveszi a társaság tagjainak alakját, modorát, nyelvét. Hja, kérem, így könnyű! Ki ne fogadná el azt, aki olyan, mint ő maga? Igen ám, de ki is valójában Leonard Zelig, ha mindig más? Átkozottul fogós kérdés ez ma is. Még manhattani zsidócskának sem kell lennünk ahhoz, hogy a megfelelni vágyás, a „compliance” 21. századi világában eltévelyedjünk hasznos, profitábilis alakoskodásaink erdejében. Nem biztos, hogy ma egyszerűbb megmondani, kik vagyunk, kihez tartozunk, s miért is szeretnek bennünket. Ha egyáltalán…
Angol nyelven, magyar felirattal.
A vetítést megelőző és az azt követő beszélgetés magyar nyelven zajlik.
Alkotó:
rendező: Woody Allen
Közreműködik:
házigazda: Réz András
Rendező: Müpa
