Az Utolsó előtti vacsora eltér a színházfogyasztásnak attól a hagyományától, ahol a közönség tagjai külön-külön költik el aznapi szellemi táplálékukat, majd idegenként távoznak. Ebben a tekintetben közelebb áll a performanszhoz, mivel az itt-és-most-ban gyökerezik, és a közös élmények megélésére kíván rávilágítani nem csak színházi eszközökkel.
Az Utolsó előtti vacsora egy olyan világot teremt, aminek még nincs megpecsételve a sorsa. A cirkusz műfajához közelít a tekintetben is, hogy a szabadság képzetét kelti: túlmerészkedik a célszerűségen. A képzelet burjánzásában gyökerezik, mint a lakoma, amelyet együtt fogyasztanak el az alkotók és a nézők. Az előadás asztalokhoz ültetett vacsora formájában zajlik. A performansz végén mindenkit maradásra, élmény feldolgozásra, beszélgetésre bátorít a produkció.
Kapa. Egy ország hívja így. Szinte mindenki ismeri és szereti őt. Pedig cseppet sem indult könnyen a pályafutása.
Lakatosnak tanult, de valójában focista szeretett volna lenni.
M. M. u. 80-ban az X bolygón az egértársadalom élete veszélyben forog. Az Intermouse rég visszavonult aduásza, Nick Grabowski az egyetlen esélyük: rá hárul a feladat, hogy Pokióból elhozza Fushimishi professzor legújabb találmányát. És, hogy a Macskafogó életre kel-e, az kiderül a Kálmán Imre Szabadtéri Színpadon.
Pillantás a hídról...a hídról, ami Brooklynban található...A darab az utolsó pillanatokról szól, amikor még a hídon vagyunk, és még visszanézhetünk... Vajon vissza lehet még fordulni? Szívből ajánljuk az előadást mindazoknak, akik szeretik a gazdag mondanivalóval átitatott darabokat.
A bugaci határon; Délibábos Hortobágyon; Van az úgy, kérem néha, néha; Némán várni egy boldog percet; Én mától kezdve csak te rólad álmodom; Nagy árat kért a sors a boldogságért... – ugye mindenkinek ismerősen csengenek az előbbi dallamok?
Georges Feydeau, a bohózat francia mesterének remekműve a színpadi burleszk magasiskolája. A fénysebesség iramával váltakozó, könnyfakasztóan mulatságos helyzetek szinte már az abszurdig fokozzák az őrületet, s a nézőnek sem könnyű eligazodnia a kapcsolódások és a félreértések szövevényében.
Metsző humorral és mély emberismerettel írta meg két híres egyfelvonásosát Molnár Ferenc. Pazar szerepek színészeknek és remek szórakozás a nézőknek. Párban szép az élet, hát, még ha egy bankigazgató (Egy, kettő, három) és egy színházigazgató (Az ibolya) édes-sanyarú sorsát vetheti össze a közönség egy este, egy színpadon, két előadás során. De messzire menő következtetéseket nem kell levonni: mindkét hős (és holdudvara) magáért beszél, mindkét történet egy-egy „napi bölcselet”, rácsodálkozás a karrierre, hatalomra, és nem utolsó sorban a szerelemre, azóta sem változó világunkban. Mert ami változott, az „csak” a stílus, s habár a mai elegancia csupán egy fényes gomb egy száz évvel ezelőtti frakkon vagy zsaketten, az igény megmaradt. S ezzel együtt a problémák megoldásával járó édes-bajos küzdelmek is.
Magyar katonáknak kell megszólaltatniuk Kálmán Imre zseniális operettjét, a Csárdáskirálynőt. Nincs jelmezük, díszletük, alig van hangszerük, nincs közöttük képzett színész, és a női szerepeket is nekik kell játszani. Viszont a hazajutás a tét, tehát nem kérdés: az előadásnak sikerülnie kell!