Gyermekkorban az emberek nagytöbbségében egyaránt ott bujkál még a művész, az előadó és a néző is! De vajon mi dönti el azt, hogy ki melyik oldalon fog állni mire felnő? Egy széken ül majd a színpaddal szemben, vagy kiáll a nézők elé a világot jelentő deszkákra. Hol az a katartikus pillanat, amikor egyaránt megmozdul a lélek és a tudat, és elindulunk a vágyaink által kijelölt úton?!
Ivan Menchell pergő, mély emberismeretről árulkodó vérbő komédiája sok-sok kacagás mellett megható, megrendítő pillanatokat kínál mindenkinek, aki valaha szeretett és szerették.
Igaz-e (ahogy Popper Péter ironikusan írta), hogy „manapság az ember csak intelligens és depressziós vagy boldog és hülye” lehet? Vajon a tudatlanság vagy a tudás a boldogság? És aki igyekszik felelősen szemlélve megérteni a világot, valóban csak pesszimista lehet? Létezik-e a harmónia és bizonyosság korunk bizonytalan világában?
A darab hat különböző hátterű nőről szól, akik látszólag semmiben sem hasonlítanak egymásra, mégis ugyanarra az önbizalom-növelő rúdtánckurzusra jelentkeznek – ám hamar kiderül, hogy nem csupán a szexi mozgás miatt jöttek.
“Színdarabot csinálni valahogy régi álmom volt, mert szép, kreatív dolog. De eddig hiányzott a drámám hozzá. Most megvan. Én bányászom a nyersanyagot, de a végső formáját az alkotótársaim fogják megadni, amíg lehet, az én közreműködésemmel. Elfogadom, ha esetleg én már nem látom az előadást. Nagyon szeretném, de ebben a játékban nem a győzelem, a részvétel a fontos.” /Karsai Dániel/
Magyar katonáknak kell megszólaltatniuk Kálmán Imre zseniális operettjét, a Csárdáskirálynőt. Nincs jelmezük, díszletük, alig van hangszerük, nincs közöttük képzett színész, és a női
szerepeket is nekik kell játszani. Viszont a hazajutás a tét, tehát nem kérdés: az előadásnak sikerülnie kell!
Szabó Borbála legújabb drámája érzékenyen és játékosan vezet végig bennünket egy évszázadon, miközben a háttérben a 20. századi magyar történelem eseményei zúgnak, suttognak, néha pedig üvöltenek.