Egy színpadi előadás, amelyet hatalmas sikereket megélt film hívott életre. Az Esőember a szeretet felé vezető útról szól, arról a felszabadulásról, amit a materialitás levetkőzése jelent.
„A színház épp olyan, mint az élet, csak jobbak a fények!” – mondja az elgondolkodtató vígjátékban Edward DuPre, a hetvenes színházi legenda, s pontosan erről szól a Végszó, amelyben nem a színház tart tükröt az életnek, hanem az élet a színháznak.
1958, nyara – Éktelen drága gyémántot hoznak a Minneapolis City Bankba. Egy notórius fegyenc megszökteti magát, hogy lecsapjon a kőre, közben beszáll mellé a kretén haverja, a szélhámos csaja, meg egy… karbantartó. Elcserélt személyazonosságok, titkolt tervek, szerelmi háromszögek, és egy város, ahol lassan a díszpolgár is gengszter. Ludwig herceg gyémántja pedig csak arra vár, hogy valaki, végre, lopja már el.
Egy pénzember, miután meghal a felesége, megkeresi régi szeretőjét, hogy a románcot felélessze. A fiatal tanárnő viszont már megveti a férfit. De a múlt sebei felszakadnak. Kapcsolatuk újrakezdése azon múlik, hogy vajon képesek-e megváltoztatni a másikról alkotott előítéletüket…
A Norvégminta lassan hömpölygő, mégis rendkívül szórakoztató színpadi élmény, ahol minden mondat alatt ott remeg a kérdés: vajon mi is elférünk-e ebben a rend mintázta világban? Nagyon skandináv, nagyon mai és nagyon humoros. És közben nagyon is rólunk szól.
Soma a nevem, szürke kisegér vagyok. Megláttam egy fehér egérlányt. Na, ebből lett csak a bonyodalom! Majd meglátjátok! Néha csodára van szükség, hogy rendbe jöjjenek a dolgok. A csodát pedig bátorsággal és küzdelemmel lehet kiérdemelni..
Örkény István, a groteszk mestere, az Egyperces novellák szerzője, most egy egész estén át szórakoztat: adott egy kedves kiscsalád, és egy nagyhatalmú ember, aki befolyásolhatja a fiuk életét – mégis, mi az az értelmetlen feladat, amit meg ne tennének egy ekkora embernek…?
1940-ben a budapesti Operettszínházban bemutatóra készülődtek. Eisemann Mihály legújabb művét vitték színre, főszerepben Kiss Manyival. Az előadás elkezdődött és egyszer csak Kiss Manyi hangja töltötte be a teret: „Jaj de jó a habos sütemény…”
Ugye, hogy ismerős? A szavakkal együtt rögtön bekúszik a dallam is. Eisemann darabja nem egy klasszikus operett, nincs hatalmas énekkara és tánckara. Amije viszont van, az a fülbemászó dallam és a magával ragadó történet Bán Sándor tenoristáról és az őt bálványozó bakfisokról.
Mit tesz két szerelmes, ha akkor ismerkednek meg, amikor az egyik éppen házasodik? Azt, amit minden érett felnőtt tenne: a vágyukat évekig elnyomják, szigorúan munkakapcsolatban maradnak, és elfelejtik, hogy az élet bizony nagyon rövid…
A kényszeres evő, szeretetre méltó, negyvenes Maureen nassol, hogy ne gondoljon bele a magányába, pizzákat rendel, mert szerinte a paradicsomszószban oldódik legjobban a bánat. De azért még ad egy utolsó esélyt a romantikának, amelyről már épp készül teljesen lemondani.
A káprázatos bohózatok mestere, Feydeau a végletekig fokozza a konfliktusokat. Szereplői ambiciózus, önző emberek, akik képtelenek
tisztán látni. Hiúságuk felülkerekedik minden realitáson