1947-et írunk. A világ éppen ocsúdik a borzalmakból. A csodálatos hangú, törékeny énekesnő megrázó gyermekkoron és szerelmi csalódásain túl már rég úgy hiszi, hogy minden férfi durva, és az időt leghasznosabb mulatással és ivással tölteni.. Ám ekkor megjelenik Marcel Cerdan, a „marokkói bombázó”, és örökre megváltoztatja a kis francia veréb, Edith Piaf életét..
A vidéki birtokon megállt az idő. Unalmas és untató emberek gyűlnek itt össze, akik egymást és önmagukat is halálosan unják. Isznak, sírnak, panaszkodnak, és unalmukban kínozzák egymást. Szeretnének még szeretni, de már nem megy. Olyan emberek ők, akiknek sehogy se jó. Megöregedtek, elkedvetlenedtek és reményvesztettek. Mintha hajótöröttek lennének egy történelemből kiszakadt lakatlan szigeten. De még élnek, mert élni kell, és tűrnek, mert tűrni kell.
A hegyek között, egy eldugott alpesi szállodában eseménydúsan telnek a napok. Bár mindenki pihenni jött, de senki nem talál nyugalmat, pedig a körülmények adottak lennének a tökéletes kikapcsolódáshoz. Házaspárok, barátok, üzletfelek és művészek nyaralnak együtt, már nem először, de talán most utoljára, mert ezen a nyáron néhányuk sorsa menthetetlenül és végzetesen összegabalyodik.
Mindnyájan függők vagyunk – legyen az társ, pénz, szerencsejáték vagy épp valamilyen káros szenvedély. Szücs Zoltán saját élményein keresztül mutatja meg a pusztító függőség hatásait, de nem szomorú önvallomást ír: nevetéssel oldja a fájdalmat, és velünk is megláttatja gyarlóságainkat.